Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

VI. Petőfi alanyisága a természetfestésben

Petőfi és a természet 135 hízelegvén csal magához a víz fénye. Ismerem: a felszínen fény, de halált rejt el a mélye. Fenn gyönyör, a szívben ármány, lánykám képe vagy folyó. így mosolyg, hizelg leánykám s ilyen csalfa áruló (Szász K.) Ugyancsak Moore is: Mint a tó sima tükrén fényes sugár rezeg, mig lenn hidegsetéten omolnak a vizek, az arczon is gyakorta vidám mosoly derül, bár benn a sziv vonaglik hallgatva merevül. (Sz. K.) És igy tovább majd az összes nagy lírikusoktól idézhetnénk példákat. De Petőfi ötlete és hangulata eredeti s dalának éle egész szentencziaszeriileg lep meg. Máskor ellentétet vesz észre köztök. így a „Két vándor"-ban, hol patak és ifjú áll szemben egymással. Kezdetben amaz vidám, mert hazája földjén omlanak habjai, emez boldogtalan, mert idegen földön bolyong, tovább haladván az hallgat el, mert elvesztette hazáját s ez dalra kel, mert ismét hazájára lelt. A hazaszeretet is minden lényt a világon egyenlően tölt el. Ez az érzés kellemesen kap meg bennünket s amellett előttünk áll a patakkal együtt vándorló ifjú képe. A költő rossz néven veszi a természetnek, ha ne . vesz részt keservében s szemrehányást tesz neki, ha az ő lelki állapotának meg nem felelő ruhában jelenik meg. A „Természet még te is gunyolódol" cz. dalban bántja őt, hogy kinn tavasz van, mikor ő kedvesét siratja, mintha csak azért nem volna hó a Gellérthegyen s jég a Di.nán,