Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

124 Petőfi-Könyvtár tengerré dagadva az eléje tartott gátat áttöri s zúg és bőg, mintha el akarná nyelni a világot. Petőfi egy bírálója a költemény végét kifogásolja. Nagyitásnak mondja, melylyel a rajz fensége is odavész. Pedig éppen ez ellentét teszi csattanóssá s a leirás befejezésével ahogyan ő kivánja, éppen nem volna a költemény is befejezve. Érezzük, hogy a költő első sorban maga-magával akarja párhuzamba hozni a folyót. Ö is lágyszívű alapjában. A legmelegebb s legszelídebb fiúi, hitvesi és baráti szeretet tölti el, de ha szabadságát láncczal akarják korlátozni, a legrettentőbb^ átkokra fakad elnyomói ellen. A végső fokozás határozottan előnyére válik a szimbolikus költeménynek, mert nélküle nem válnék teljessé és igazzá a Tiszáról alkotott jellemkép. Az a kifogás pedig, hogy a vágtatás szilaj paripát juttat eszünkbe s hogy az egyik kép elrontja a másikat, csak akkor állhatna meg, ha nyugodt előadásról volna szó. Szenvedélyes állapotában a költő éppen a képek egymásra halmozásával kelti bennünk is az érzésnek azt az erejét mely megelégszik egy hasonlósági jeggyel s nem veti latra, vájjon azok szépen kiegészitik-e egymástÉrdekes egybevetni e költeményt Lenaunak hasonló tárgyú költeményével, a „Niagaráival, mely Petőfi „Tiszá"-jára hatással lehetett. A Niagara is az őserdő szélén tisztán s vidáman, mint az ifjú, édes álmot mormolva vonul tovább. Visszaragyogja az erdő pompáját és a csillagokat. Ott, ahol pályája közelebb viszi a zuhataghoz bukásá-