Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

Petőfi és a természet 123 A népies hangulatból most kissé kizökkent a fövenyszőnyeg, mely a mezőnek tart, amint hogy általában a természet tárgyainak összehasonlítása műtárgyakkal — költőiség szempontjából — azok rovására megy. A költő folytatólag leirja már ismert módján a környéket s az időpont hangulatát, melyben a folyót nézi: Túl a réten néma méltóságban áll az erdő. Bensejében homály van, de feje mintha égne az alkony üszkétől. Másfelől mogyoró- s rekettyebokrokon át egy kis falucska tornyát látja. Legmesszebbről a mármarosi bérezek néznek rá merengve. Az ünnepélyes csendet csak egy-egy madár füttye zavarja, s nagy távolban a malom zúgása. Valóságos tájkép, de a költő eszközeivel rajzolva. Minden egyes tárgy él, mozog. A két főszemélyhez, a költőhöz s a Tiszához sorakoznak kisérő mellékszemélyek gyanánt a többi személyesített tünemények és tárgyak. Szinte ott vagyunk a Tisza mentén s talán rábukkannánk a helyre is, mely a költő előtt lebegett. Egy kis zsánerkép még elevenebbé teszi a rajzot: Egy pórmenyecske jön korsóval kezében. Merítés közben reánéz, aztán sietve megy el. Csupa báj! Csupa kedélyesség! Csupa derű ! Nem csoda, hogy a költő szinte elszédül a természet szépségétől s csodáló fölkiáltással szólítja meg. Csakhogy a folyó nem mindig ilyen jámbor, amilyennek e pillanatban látja. Megjő az idő, mikor