Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

116 Petőfi-Könyvtár lesznek előttünk. De mihelyt vizsgáljuk, mennyire igazak képeik, mennyire ébresztik bennünk a gondolatot, hogy hasonló helyzetben mi is így képzelhettük volna, mihelyt azt nézzük, mekkora a változatosságuk, ki ad többet és jobbat a maga lelkéből, — akkor eltérő lesz ítéletünk. Lenaut a ború felé hajló lelke a villámok, viharok, a természet komorabb jelenetének kitűnő személyesitőjévé teszi, de gyakran túlzott, bizarr s erőszakolt. Az ő személyesitései egy hangulat színét viselik magukon. Passzív, majdnem női kedélyét a természet meghajlítja s feltétlen imádójává teszi. Heine jobban lep meg, mint Lenau, nem is egy hangulatból fakadnak személyesitései, sőt a legmagasabb szárnyalástól a legérzékenyebb ellágyulásig terjedő színskálát tükröztetik, de gyakran nem a szükségszerűség hatását teszik. Inkább genialis képzeleti játéknak látszanak, mellyel mint jongleur a golyójával kápráztat, csodálatba ejt, de mégis hidegen hagy. Tompa legjobban simul Lenau mellé. Mesterfogását ő is átveszi, de nem alakítja önállóan. Kivált a természeti tengélet, a lápban rejlő költészet iránt vonzódik, de hasonlatai bőségére, a kifejezés erejére s eredetiségére nézve messze marad megette. Petőfi legtöbb uj vonást ad személyesitéseibe. Érezzük, hogy a kép és érzés egyszerre támadt lelkében. Még az esetleg kölcsönvett hasonlatokat is javítgatja, tisztázza; amennyiben vagy egyszerűsíti vagy plasztikaibb kifejezést ad nekik. Amellett a legkülönfélébb hangulatokat olvasztja