Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

Petőfi és a természet 117 beléjök. Majd jókedvűek, majd szomorúak, majd szeszélyesek, majd dühöngök, keserűek, majd enyelgők, majd olvadók. Ö mint igazi férfi lép a természettel szembe s uralkodik rajta produktív lángelméjével. Legérdekesebbek az ő teljesen magyaros vonatkozású személyesitései, melyekbe etnografikus hűséggel — s épp ezért a humor mezébe öltöztetve — népviseletet s népszokásokat visz, csak oly helyen, ahol a jókedvű vagy gúnyos hangulat művészi lelkét e burleszk játékra feljogosítja. Leggyengébb köztük e tekintetben Tompa. Sem a képzelet eredetiségére, sem változatosságára nem vetekedhetik velők. De méltatlan társuk ő sem volt. Kevesebb erővel ugyan, de helyes érzékkel adja elénk a külső jelenségeket, érezvén, hogy azok puszta látása már nem elégit ki bennünket, kell hogy bennük is egy önállóan működő lélek munkáját vehessük észre. Arany felülmúlja e részben, bár csak ritkán tulajdonit a természetnek cselekvést, még ritkábban érzést s szándékos epikai nyugalmával közelebb áll a régi nagy elbeszélőkhöz, mint az újkori nagy lírikusokhoz. Az érzésnek beleolvasztása a természeti tárgyakba tehát mint e költőknél s kortársaik legtöbbjénél láthatjuk, közönséges dolog. Az is észrevehető, hogy ezek a személyesitések teljesen különböznek a régiektől. A régiek, ha ugyan a természeti tünemények istenek, félistenek, nimfák stb. alakjában le nem voltak kötve, csak a külső vonásoknál állapodtak meg, s legfelebb a fogalmak s eszmék