Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

Petőfi és a természet 115 Az égi bolt egy roppant billikom, melyet a lemenő nap csordultig tölt piros sugarakkal bor gyanánt s az ég ezt az óriás billikomot egy huzamba kiissza. Oh ég, te vén kiszolgált katona, érdempénz melleden a nap s ruhád, rongyos ruhád a felhő. Beszél a fákkal a bús őszi szél, halkan beszélget, nem hallhatni meg, vájjon mit mond nekik, beszédire a fák merengve rázzák fejüket. Ott feküdt a Tátra egész pompájában, mint valami szép alvó leány, ki álmában lehányta takaróját, aztán elriadt s mintegy elszégyenülve ködpaplanába burkolta magát. A viz közepén nyul végig, mint magyar nadrágon a zsinór, a töltés. A tél multával fehér hósubáját a föld levetette s virággal zsinórozott, sötétzöld dolmányát ölté fel helyette. A hold inkább járna ott lenn koldus-bocskorába, mint fenn ezüstsarkantyus csizmába. De elég is lesz a példák halmozásából. Megjegyezzük azonban, hogy míg Petőfinél és Lenaunál lépten-nyomon akadunk ilyenekre, addig Heinenél már ritkábban s Tompánál csak keresve találjuk. A mód, mellyel személyesítenek s melyet tulajdonképpen az északi romantikusoktól lestek el, mind a háromnál ugyanaz. Egyenlő nálok a képesség, hogy a természetbe csak egyes egyező jegyek alapján emberi tulajdonságokat, cselekvéseket s indulatokat tudnak belevinni, úgy, hogy azok hússá s vérré 9*