Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

112 - Petőfi-Könyvtár villámlástól lángsebek nyílnak, vonaglik a felhők idege, a felhő szivén tüzfájdalomként gyakran nyiiallik egy-egy villám, mire a felhők kínmoraja hallik stb. Látjuk, hogy míg Arany nyugodtabb, szemlélődőbb természeténél fogva nem visz többet a természet tüneményeibe, mint amennyit a köztudalom mer rájuk fogni s a közönséges szem is észrevehet rajtok, leggyakrabban nem is részletezi személyesitéseit, s ha igen, akkor epikus terjedelemben, szinte fárasztó aprólékossággal írja le az egyes tüneteket, addig Petőfi egész lelkét beléjük olvasztja, soha laza érintéssel nem elégszik meg, hanem gyönyörködve a képben, szeretettel, szenvedélyességgel rajzolja meg. Arany képei csak a szemnek szólnak s az értelemnek, Petőfiéi a szemnek és érzésnek. Csakhogy míg Petőfinél a személyesités eredetibb, meglepőbb, egyénibb, addig Aranynál kézzelfoghatóbb, igazabb. Ott inkább antropopatikus, itt antropomorfikus. Ott gyakran fantasztikus, itt mindig reális, nem ritkán patologikus. Arany mindig uralkodik magán és tárgyán s ezért szemléltetőbb, Petőfi soha sem tartja féken indulatát s ezért magával ragad, még a világosság rovására is. Mert a látás annál tökéletesebb, minél kevesebb súlya van benne az érzésnek, melynek túlságos részvétele következtében a tárgy határai s mértékei elmosódnak. A szeméiyesitésnek ez egyénítő ertjében Petőfi