Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

Petőfi és a természet 107 bele ne tudna férkőzni. A nép hite is a szelet dühöngőnek, a napot mosolygónak, az ibolyát szerénynek nevezi, szól a fa koronájáról, a bérez homlokáról, a fabütyökbe is valami emberi ábrázatot néz bele, a felhőket hajtó szelet bárányőrző pásztornak tartja, stb.*) A foglalkozás, éghajlat, szokás szerint eltérnek s ezer változatban jelennek meg ezek az elevenitések, de vannak, amelyek az emberiség közös látási alakjai. Az emberi természetnek ugyanis egyik alapvető tulajdonsága a horror vacui. így keletkezett tudvalevőleg a népek mitologiája s a költészetben a személyesités, avval a különbséggel, hogy az egyes természeti jelenségeknek mitikus személyesitései mindinkább elvesztették természeti vonatkozásaikat, egészen emberekké változtak át s mint ilyenek,tökéletes ellentétei annak az átszellemitésnek, melyet mi keresünk, magának az egész természetnek folyton és világosan átcsillogó szeretetében. A politeisztikus felfogás homlokegyenest ellenkezik a mi panteisztikus felfogásunkkal. Mert ha például azt mondjuk, a folyó-isten hempelygeti hullámait, a képzelet az istent (értsd embert!) s folyót két különálló lénynek gondolja. Egy második világot költ a tárgyakba. Manapság már nem így szól a költészet, hanem azt mondja, hogy a folyó búsan haladj vagy vigan lejt tova. Ezáltal maga a *) Lásd: F. L. Schwarz „üie poetischen Naturanschauungen der Griechen, Römer und Deutschen."