Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

V. Személyesítések

V. FEJEZET. SZEMÉLYESITÉSEK. M

ár a tárgyalt költeményekben is észrevettük, hogy Petőfi egyik legkedvesebb élénkítő eszköze a személyesités. A költőnek az az önkénytelen műfogása, mely az alsóbb rendű lényt magasabb rendű lény életével ruházza fel, az állat- vagy növénytipust emberi individualitással látja el s így képzeletünkhöz s érdeklődésünkhöz közelebb hozza. Mert minden dolgok közt, melyeket a világ hord, az ember érdekli első sorban az embert. Az a lelki állapot, melybe a lélek naiv korában tudatlan ösztönnel, közönséges álom alkalmával zavarosan, delejes álomban pedig egész határozottan belejut mint a gyermek, aki az asztalt üti, melyen megsértette magát — azt a költő félig tudatosan, félig tudatlanul idézi elő: minden külső tárgyba, melyen némi egyező mutatkozik, beleviszi a mi egész valónkat, oly lelket tulajdonit nekik, amilyen nekünk van, oly indulatokat, melyek bennünket hevítenek, oly cselekvéseket, milyeneket mi viszünk véghez. Mert egy alak sem oly merev, melybe képzeletünk