Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

Petőfi és a természet 103 A buzakalászokat lehúzza a mag. A piros pipacsok és kék virágok közt egy sötétvörös tüskerózsa. A város nagy komoly tornyával stb. Mindenhol élet, virulás, duzzadó gazdagság. Mintha csak teljességében akarná szülőföldjére szórni a bőség, a gondatlanság kincseit. A befejező kép is mily jól illik az „embarras de richesse" e hangulatába: nem csoda, hogy a szélmalmok a város végén czigánykereket hánynak, mint pajkos fiuk jó kedvükben, hiszen olyan áldott földre néznek, melyen minden örömre, vígságra kelt Nem látjuk-e jóllakottan kérődzeni az ökröket? Nem csap-e meg a szénaillat? Nem képzeljük-e magunk elé a gazdát, ki a kazal megett alussza boldog déli álmát, mert hiszen busás termésre van kilátása ? S amellett rokonszenvesen érint bennünket a költő öröme, melyet e virulás kelt lelkében. Mindenütt azt vesszük észre, hogy igazat lát s ir le, de mellőzi azokat a vonásokat, melyek vidám hangulatából kizökkentenék. S ebben áll az ő mesteri realizmussal Hogy a költő nem mereven bámul maga elé, hanem jár-kel a vidéken, mutatják e megjegyzések: Visz az út keresztül, itten nyúlik végig az ér szélén, amott áll, ott van a láthatár szélén, nagysokára tünedez fel, végre ott a város. Szinte látjuk, mint legelteti szemét sorban a különböző látványokon s mint állapodik meg azoknál, melyek érzését legjobban érdeklik. Nem győz betelni szülőföldének e szépségeivel, de nem sorolja fel őket szárazon,