Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

102 Petőfi-Könyvtár in Glanz und Licht zerrinnen." Ugyanaz a szin, csak más világításban ! A „Téli esték" kezdő versszakaiban is ugyanez a felfogás. A rabló tél kifosztotta a földet, mely most olyan, mint egy vén koldus, kit fehér, de foltos takaró borit, úgy, hogy sok helyen kilátszik meztelen teste. Még az alapjában közhellyé vált hasonlatot is mennyi vonással alakítja ujjá, meglepővé ! Valamint a természet vad, sivár jeleneteinek hatását ily érzékelhetővé tudja előttünk tenni, úgy gazdagságának képeit nem kevésbbé művésziesen adja elénk. Már láttuk az „Alföld"-ben s az „Erdei lak"-ban. Legpazarabban és legfényesebb kolorittal a „Kis Kunság"-ban. Csak azokat a mozzanatokat nézzük, melyek az előbbiekkel ellentétben állnak. Nyárközép van. A nap kapaszkodik felfelé. Sugára mint lángeső, oly égető örömmel ömlik a pusztára, a gőböly kinn a gazdag legelőn a rekkenő hőség következtében nem fogyaszt a kövér mezőből, a gulyás szundikál a leterített subán, kutyái nem is pillantanak az utazó után. Az érnek meg sem mozdul habja. Belátni sárga fenekére, ahol a pióczák és futó bogarak mozognak. A sötétzöld káka közt egy-egy gém nyújtogatja nyakát, közben hosszú orrát üti a viz alá a gólyafiak anyja, nagyot nyel s aztán felemeli fejét s körülnéz kényesen. Az ágas, mintha ember volna, nézi a délibábot. Ez is cselekszik valamit: jókedvében egy ütöttkopott csárdát emelt fel s azt tartja föld felett.