Lenkei Henrik: Petőfi könyvtár 21. Petőfi és a természet (1910)

IV. Petőfi a természet realistája

Petőfi és a természet 101 Értjük, hogy mért éppen a napot sújtja a költő ez átkával. Vétkes hanyagságában ő hagyta így tönkre menni birodalmát. Ezért megérdemli, hogy kiűzessék. Szinte jól esik a költőnek, hogy rajta a táj pusztaságából eredő mérgét kiadhatta. Egyszersmind forradalmi heve: a királyok elleni düh újólagos kifejezésére megragadja az alkalmat. A királyság, az a rémképe, melyre mindig reagál az ő lelke s mely ellen küzdeni sohasem szün meg. Mintha csak a nemsokára ezután keletkezett „A királyokhoz" cz. költeményének előhangját hallanók. Mintha párhuzamba helyezné a természet országát Magyarországgal: mindkettőnek vesztét a király okozza s kell is, hogy meglakoljon érte! — Menynyivel más hang az Aranyé, mikor a telet festi: A hideg szél sűrű apró pelyhet csapdos az ablakra, benn fagyott virágok: a szeszélyes télnek dús virágú lombja, vastag hó takar be udvart, házi kertet stb. A heves mozgás, melybe fantáziájának erejével Petőfi minden jelenséget, tárgyat hoz, nála csendes, mérsékelt s így költői szempontból kevesebb értékű rezgéssé száll alá. Ugyanaz a zsarnok fejedelem iránti harag hangja mutatkozik a „Tél halálá"-ban, csak még szenvedélyesebben, még metszőbb gúnnyal. Itt a tél, a zsarnok, aki eddig csupa jég volt, most olvad és gyáván hal a tűznyilaktól, melyeket a szabadító nap rálövöldöz. Akár csak Heinenél a „Sonnenaufgang"-ban: „Goldne Pfeile schiessen nach den weissen Nebeln, die sich rőten wie verwundet und