Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 89 Lelke láng volt, melynek fénye mellett Fölmelegszik e hazának népe, Az a nép, kit nagy szeretetével Oda ölelt végtelen szivére! Ö ha szólott dalban itt e népről: Nem hallottunk soha édesebbet! Büvöshangú és lágyhúru lantján Hő szerelem tündér álma zengett, Könnyeiben könnyeinket láttuk, Örömével örömünket zengte : Rózsaerdőn majd dalos madárka, Majd meg tépet felhő volt a lelke! S ha megharsant a honszerelemről Érczes ajkán a serkentő ének; Fölriasztá érző viszhangját a Rajta csüggő honfi bús szivének. Hallottuk a lánczok vad csörgését, És láttuk a fényes kard aczélját, Dalai a völgyön és a sikon Száguldtak, mint a viharzó szél át! S hol — Szabadság! — zászlóid lobogtak, Tirteuszként rohant a csatákba: Ágyúdörgés nem zengé túl hangját, Még hősebb lett a honvéd, szavára! És midőn a harczok bőszült lelke Vérbe fult a gyászos, szörnyű éjben: Ott esett el, mint óhajtá szive, Szabadságért, a szent csatatéren!