Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

84 Petőfi-Könyvtár Nem zengett szebb dal magyar ifjú kobzán, Hőbb lángolás szivet nem tölte be. Kard volt kezében, homlokán borostyán; Egyik halála, másik élete. Nemtői kéz látszott vezetni őt; Csodáljuk a sors által is dicsőt, Regealakká vált, mert így kívánta 0 és az ég, a dalnokok barátja. Emléke ércznél, márványnál szilárdabb, Mint szabadsághős, népe dalnoka, Nincsen kitéve vésznek, pusztulásnak; Egész világ immár az ő hona. Lehull a kő, elhervad a babér; — De ő minden dalában visszatér, És millió magyar szivébe vésve Hevit-gyújt nemzedékről-nemzedékre. Te minden tűznél forróbb lelkű látnók, Ki elhulltál a hősi harcz alatt, Ki feláldoztál hírt, nőt, ifjúságot Magyar hazádért, mely nem volt szabad; Kit hányt-vetett a tél forgó szele, Te örök vágyak lázás embere: Óh, nézz alá, óh, nézz le a magyarra Petőfi Sándort, hogy mily nagyra tartja! Óh, nézz le s lásd, hogy nem haltál hiába, Hogy a magyar nép küzd, fárad, remél. Nem kételkedik már senki, csak a gyáva, Hogy a magyarnak szeob jövője kél, Hogy százados balsors nem ölte meg, Hogy edzve mostan kezd új életet; Mert meg nem fogyva számban és erőben, Él a magyar még, bízik a jövőben!