Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

76 Petőfi-Könyvtár Úgy nyelvünkön szólt, oly hiven zenélt ő, Hogy fülmile társául keresé fel, S megzendült lantján ott csüngött a költő Lángzó agyával és művész kezével! S te szép haza, nekünk több a világnál, Oh hon! ki feste téged gyönyörűbben ? Volt-é nemesb tűz, emez oltár-lángnál, Melytől pokol vulkánja visszadöbben? S óh szerelem, szív tövise, virága! Szebb koszorúd ki lantját övezé, Valóbb kiben volt a sziv örök álma, Mint beszövődék húrjai közé? Ily dalt lehel a lég ama derült Éjen, midőn a tavasz nyárba olvad ; A róna hő keblén elszenderült Virág szeretni tőle így tanulgat. S az ébren alvó ifjú és leány Elkapja hangját és álmokra ébred, S ajkán kitör, szerelme hajnalán, Üdve s keserve áradó szivének . . . Óh, költő! a szerelmek húrja pattan, lm elborultál, mint az ég hazádon A rózsafelhők, délibáb, zavartan Sülyednek el sötét elemcsatákon. Megrendül a föld . . . Ítéletidő! Ez nem az ég, pokol került fölénkbe! S dalolni most a kard röpül elő, A végtelen vihart szaggatva, tépve! Halljátok, a költő jobbjába' hogy peng? S még jobban sújt másik kezében lantja. Két fegyvere, mint villám ragyog fent, S halványul a villám, kihűl haragja.