Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 75 Dörögj a tyrteuszi hangszeren, Mely ellenségünk várait lesújtja, S mint Orpheusz, játsz rajta édesen, Hogy dult hazánk virágozzék föl újra! Volt-é, ki elmaradt nagy harczainkbul, Midőn te hívtad talpra a magyart! Megállt a nap, s merészebb útra indult, Látván: e nép is mily magasra tart! Mind ott valának a te riadódra, Mind itt vannak most emléked előtt! S hol a haza: a költő ott ne volna, S ne jönne, ha most népe hívja őt? Hát így szeretné a hazát Petőfi? S a sír porát le nem rázná magárul A nemzet Géniuszát átölelni, Midőn felé hő karja, keble tárul ? Kinek ragyogtát föld ámulva nézé, De kit lehullni ki sem láthatott: A földé hát ő? vagy csupán az égé, S érez szelleme fölöttünk itt ragyog! Fölöttünk ő, — s alant a rónaság, A tenger, amely őt termette gyöngyül; Hol bölcsejét ringatta délibáb, S a légbe bűv-látmányok képe lendül: A fellegek hajóin ott eveznek Tündérleányok, messze zeng daluk . . . Mig zivatar ront ábrándképzeteknek És roncsaik fölött pusztítva zúg S tündérleányok hangja csábosán szól, S pacsirta, szellő, fönn velők dalolgat; De nem sejték, mi szép ez, míg e lanttól Nem hangzék vissza dallama szavoknak !