Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 73 Hulló sugár a titkos éji csendben, S ha kell, dübörgő, mennydörgő vihar, Tythaeus lelke támad fel vele S szétárad az időkön — szelleme! A szabadságnak, hazaszeretetnek Őrtornya volt ő. Szent és tiszta tüz. Csak lángja érje: mozdul, él a nemzet, Széttöri lánczát bús Prometheüsz. S míg sorsa minden vért arczába kerget, Szemébül minden rémálmot kiűz, Ö az, ki bátran várva a viharra, A vészharangot megkondítja: „Talpra!" S felharsog a hadi trombita hangja, Bömböl az ágyú. Csatára, csaták. Ott villog a vészben szelleme, kardja, Ott zengi viharzó harczi dalát. Aztán — óh ! lebukik véres alakja, S holt tetemén át fújó paripák Száguldanak el — őt összetiporva . . . — A merre néztek, az mind sírja orma! Im itt is egy pont széles e hazából, Jelölni, — mely betöltve nincs — helyét; Ismerjetek rá büszke homlokáról, Sejtsétek újra lángtekintetét! Magasztald őt te közel és te távol, Az égig harsogtatva nagy nevét! Hadd világoljon fenkölt glóriája A merre zúg a népek oczeánja . . . Tekints arczára, csüggedező nemzet, Én viharverte népem, nézz oda! Dobogj, buzdulj, lángolj fel szobra mellett, Ahogy nagy lelke értted lángola !