Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 67 Avagy tán itt feledted a kobozt? Elvérzett lelked, pengetésében ? Jutalmul érte tán boldog levél? Elérted a czélt: hazád lett a menny! Oh nem, nem, te ott is dalnok vagy! Ki zengne szerelmet, hogy ha nem te? . . . Azért szálltál korán a mennybe, mert Ég a földtől dalod irigyelte! Mi vagy te a képzelet határán ? Egy végtelen zajongó nagy tenger, Minden csepp belőled drága gyöngyszem, Mit megszerezni — szegény az ember . . . S elloptak tőlünk, nem tudjuk hogyan, Tetemed is titokba, rejtve van. Ki tette? . . . felelni gyarló az ész . . . Megnyugszunk a bú és fájdalomban! Hová temettek, melyik völgy sírod? Melyik hant az, amely téged takar? Van-e virág rajt, — zöldül-e levél? Avagy befedte a száraz avar? Kitől kérdezzük: mutassa nekünk A porló tetemek kicsiny helyét, Hogy zarándokként eljárjunk oda, S ezerszer említsük dalnok nevét! De nem, miért keresnők sírodat? Minek volna a hideg jel neked? Úgy egy volna, úgy van: száz és ezer; Minden szívre fel van vésve neved! Átérzi dalod gazdag és szegény, Kél általa öröm és fájdalom. Dicső a sír, amelyben te nyugszol: A nemzet szive legszebb sírhalom ! Tóth Ede. 5*