Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 63 Hajdankori kéjt, — porlepte reményit; — És zengi szerelmi dalát ama régit. — Ő az! — Csak feje nem. — Az a másé. — Mind másnak az arcza, mit elhoz alantról; Álarczai száma tömérdek: Van vén, — fiatal, — komorabb, — szelídebb; Kik mind a közös nagy üregbe befértek. És híja nejét, s szerette fiát, Nő, gyermek, álmából ijedve kiált: Nem ! Te nem ő vagy! Nem megyek én! És híja nejét és gyermekit is Húsz évig a rém szakadatlan, Sírján a tövis megtépi, ha kél, És" öltönye mind szakadottabb; Majd árnya csupán a régi alaknak: Fénytünemény, oda-vetve falakra, S még egyre susog: „óh jertek oda!" 0 asszony lesz a nő, vén ifjú a gyermek : Élő váz, ki az életét unja: Kin látni anyának ! — A szíve beteg, A szive nehéz; ez a földre levonja ; — ,Oh leld igaz arczodat meg valahára! Nem rettegi éjjeli jöttödet: várja; Várja sóhajtva az asszony, a gyermek.' S felkölti szerelme hivása az alvót, És megjelen éjféli óra előtt: Úgy tündököl arcza, merész szeme villám, És ajka mosolyg, amiként azelőtt! Kard s lant keziben. — Eldobja magától, Más dolga! Szeretve karolja ma által A gyermeket és az anyát.