Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

62 Petőfi-Könyvtár És szól, nem az ajk, hanem a vérző seb: „Én édenem üdve, világom! Mint várlak régen epedve lakomba! Neked és kicsinyemnek vetve az ágyom: Hármunknak elég. Nem költ ki se zajjal. Jó hosszú az éj ott, messzi a hajnal. Éjfél az idő, jer alunni hívem! Jer vélem alunni lakomba! mi szép az! Zöld bársony a domború kúpfödele. Átszőve virággal, — arany, hiaczint. Tarka kavicsmozaik belseje. És bútora, — halld én boldogságom ! Legdrágább csont a világon: Hős fiak csontkoponyája merőn . . „Csontkoponya! — Te nem ő vagy! — Ereszsz el! Férjem soha nem voltál. — Idegen! Arczod nem övé. — Nem láttalak én. Hagyj nyugtot — eredj sírodba — nekem !" Á rém koponyája nevet: „hahaha!' „Tréfás a világ szörnyen od' alá ! Szép asszony, ime igazad van." „Sok társam e házban. Együtt mi lakunk; Nem leltem az arczom ! téved a kéz: Ám visszamegyek s majd meglelem azt: A válogatás ott bármi nehéz; S majd visszajövök, ha valódi fejem A sok koponyák sora közt. kilelem." Szól s eltűnik a siri álom. És megjelen újra: megtartja az éjfélt; Elmondja, mit álmodik ember a sirban? Elmondja, hogy élnek a holtak alant? Rég elfeledettet: a múltba mi hír van?