Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 29 S midőn feldivattá vált a rodomontád, A női világot igy te nem boszontád. Szerelmed rózsáját ahányszor elzengéd, Nyájas voltál mindig, szelid, nemes, gyengéd. Szabadulva a közélet körmeitől, Lant-nemtőiséged jelenleg is kitör: Te nem leltározva, mit testi szemed lel, Az „Erdei lakot" újra épited fel; S belép veled a szív, mint ritka egy vendég, Zenével köszöntve magányfészked csendét. Belép egy harmadik, mely szinte oly ritka, Mivelhogy az első szerelemnek titka ; S míg a nyitány édes nótáját elhúzod, A lakot és erdőt körülkoszorúzod ! Majd virág-leánykák, s imádójuk, a méh, Napsugár és szellő, sereglenek elé, — Tagadhatlanul mind lyrai egyének, Mindeniknek tette maga egy-egy ének. A legelső ténytől az utolsó tényig, Bár szívben történik, előttünk történik. S mert köztük egyet sem látunk kelni lábra, Mindenik tény egy-egy tündér zeneábra . . . Mióta újonnan épült fel a kis ház, Előtted, előttünk szentséges szentegyház. Hol — ki maga kent föl nagy költővé téged Látjuk a legmagasb lényt, az Istenséget Égi háborúnak mennydörgése mellett — S ezen hangulatot szükség volt felvenned Mert ha érzetnényed egy húron pengene, Szónoklat volnál csak, nem pedig dalzene, Hol mindig együtt jár az édes és keser, S mellettök a műélv tapsolva repdes el. S most, midőn Istenünk, jó atyánk, az örök, Feltűnik és az ég imára mennydörög : Bennünket egy bátor dal-ellenzaj lep el, — S a szent szivárvánnyal szivünk is ünnepel.