Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

30 Petőfi-Könyvtár Fönn az égben szántasz, ott vetsz és ott aratsz, Lyraiságodhoz hálásan hü maradsz. Noha bölcseikedéi, noha elméikedéi : Nem az elméd dalol, óh nem, de a kedély! Ösztönöd társaid szavának sem enged, Te nem elbeszéled a lakot, — de zenged. Nem irsz le egyet-mást, mintha volnál rege: Tenbensődnek cseng-peng mindenütt idege, Hol vigan, hol búsan, hol csínnal, hol nyersen, Jól teszed, mert dal vagy, még pedig dalverseny. Nem vagy bitor festész, de nem is daltalan; Nem aranyfüst, hanem aranyláng, lángarany, Tündér Argyérus is elfojtván a mérget, Az irigység mérgét, téged igy dicsérget: Általad megfejtve lévén a feladat: Nem mást zengeni el, hanem tenmagadat, — Mostan is, mint régibb s ujabb dalaidon, Diadalt ünnepel a lyrai idom. S ime, mit nem is sejt a legtöbb divatlap, E főigazsággal megkoronáztatlak : Csak ott van át meg átihlelve agy és mű S az ily nemtő nyomán keletkezett szép mű, Hol sohasem kérdés: lenni vagy nem lenni; Mert minden az idom, — az anyag fél-semmi! Volt, ki járma alatt a klapáncznak, rímnek, Legendákat gyártott, ódákat és hymnet; Mert hiszen mesterség, de könnyű mesterség, Egy vagy más dalfajnak eltanulni versét. Verselhetünk nagyobb dalfajban, kisebben, De ha nem zeng a szó, mely szánkból kilebben, Ha a hang nem édes, egyszersmind nem keser; Mely egymással zenél, egymással felesel; S agyunk nem dal-ideg, s nem dal-ideg a szű! Versünk is vesztegel, nem szól, mert nem dalmű. Ha nem szól a kakuk, pittypalatty és gömpöly, Láncz, mely mindig csak sír, mindig csak csörömpöl.