Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költők lantján Aztán még feketébb a némaság; Gyászába fénytelen szemek merednek, Halottai a széjjélszórt seregnek — Szívükben hordva gyilkosuk vasát. . . De végigsuhan egy titkos lehellet A mozdulatlan, bús halottak mellett, S egy fehér szárny érinti homlokát Mindnek... s ők vértelen arczukkal kelnek, Befogva sebeit a vérző mellnek S az éj ködén a mennybe szállnak át. Ki száll előttük fehér paripán, Honvéd-ruhában — a szivében dárda ? Láttátok, márcziusnak idusán, Mikor ezreknek lelkét általjárta A büszke szó, mely ifjú ajkán zengett S fölébredett rá alvó szivünk, eszünk! Még a holtaknak is fülébe csengett Az eskü: „Rabok tovább nem leszünk!" Ü az! először néki tárul Az üdvösség kapuja! Ö belép. Isten mosolyg rá trón magaslatárul, Őtet csókolja homlokon elébb ! Aztán a többi — őt vezérli kézen Csodavirágok fénylő erdejébe, Hogy ámuló szeme gyönyörrel nézzen A mese-földre, melybe most belépe. Ez az óhajtott menny mosolygó képe, Itt a szabadság, — az örök tavasz! Boldog mosoly, örömkönny minden arczon A megnyugvás fehér sugára az, Mely úrrá lett a gyilkos földi harczon.