Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi-Könyvtár Kristályhegyeknek csillagékes ormán Örök mosolygó napfény, — hárfa zendül, És minden idvezült szív összeforrván, Együtt viharzik boldog érzelemtül. A gyűlölet, harag, bűn — mind kizárva, Nincs többet gyászoló szív, nincsen árva, Meghalt a fájdalom — mert odafenn Egy érzés él — az örök szerelem! . . . De még a költő szemén ül a könny, Ez ismeretlen gyémánt itt az égben. „Mi bánt, én dalnokom? Hát idefönn A rózsakoszorus, szép üdvösségben, Mely himnuszával testvérül fogad, Magaddal hoztad földi gyászodat? Vesd el — a föld sötét, vérző, hideg — Ülj mellém — s várjad itt szerettidet! „Nem én, uram ... A szivem általverten — lm visszahoztam hozzád, kitől nyertem. De ez a seb nem fáj, ez a seb semmi, Óh engedj engedj, engem ismét visszamenni Az én népem közzé — szenvedjek ottan, Porladjak temetetlenül, halottan, De érezzem a magyar föld porát — Anélkül nekem nincsen üdvösségem Örök tavaszban, dallal zengő égben — Üres nekem a menny, sivár az éden, Lent, lent szeretnék, délibábos réten Hallgatni szellőzúgást — s hogyha kell Sírni-zokogni népem lelkivel, De ott — csak ott van az én mennyországom Bocsáss csak vissza, én csak odavágyom !" A mindentlátó égi úr szemén Egy könnycsepp rezdül . . . Költőm — fájdalmadat jól érzem én