Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költők lantján Ki gondolná, ki mondaná, Hogy e tágas mező, Mely ma ünneplő fényben áll: Kincsrejtő temető ? . . . Rengett a föld, dördült az ég, Bár fényes dél vala . . . A szabadsággal elveszett Lánglelkü dalnoka! Aztán zord, hosszú éjszakán, Csak vártuk szüntelen, Vártuk, hogy mégis majd talán Egyszer még megjelen. De_, nem ; úgy vitte égbe fel Őt mennyek Istene .. . A föld nem volt méltó reá: Ne legyen nyoma se'! És itt, amott — elnyomva bár — Ha mégis szólhatott, Beszélt a hir felőle is: Még él! Még nem halott! Oh, hogy éledt remény s a sziv . . Mesékben hogy hivénk, Mily édes volt a gondolat, Hogy él, hogy még: miénk! Igen, miénk! Porára bár Ne leljen is szemünk, Borúban, fényben egyaránt Köztünk van ő, velünk; Csodás lényéből — kincs gyanánt Azért nincs semmi rész, Mert minden szívben, mely dobog, Külön él az egész!