Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

150 Petőfi-Könyvtár A bérezi sas . . . vijjogva száll, Dúlt fészkiről az éj madár; Föld rengető dörgés között Tüzes lelked haragja jár. Milljók kezén bilincs csörög, Zsarnok szeszély kaczagva dúl, Az ősi ház tüzet fogott, Testvéri harcz tombol, vadúl, S a nyitva álló sír körül Milljók zokognak részvevőn . . . Lelked suhintja* szárnyait, Átkot kiált, mennvdörgve jön. S csatákátüzén hálálj üvölt, Véráztatott földet tapos Vad, harczi mén; nincs már haza, Földönfutó az ős lakos! . . . S a

r nemzetirtó vérözön Közt, végitélet kürtszava: Lelked viharja zúg, süvölt: „Mi vesszünk el, ne a haza !" Mély csendre vált a harczi zaj. Megannyi sír minden halom. A névtelen hősök felett Viraszt az élő fájdalom. Minden tavasz virágfüzért Fakaszt a néma hantokon. S tőled tanult mély honfi bú Oltárt emel nyugvó poron. S a korcs utód, ha kéjbe fúl, Míg napja felhőtlen ragyog, Mint siró álmából kivert Lélek kiáltsz: „Feltámadok!