Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költők lantján Melyik fa lombja volt a szemfedő ? Melyik virág a holt fején füzér ? S az égiharmat, a hulló könnyű, Mely a költő szent homlokához ér... Hisz itt esett el! mind beteljesült A- szörnyű jóslat, ihlet éneke,Mely úgy hangzott, mint látnók ajkain Csodák korából egy isten-rege. Hisz itt esett el, itt a harczmezőn. Itt folyt az ifjú vér szivéből, itt, Itt zendült ajakának végszava, Hol most a szent Emlékezés lakik... Itt nyelte el a zord aczél-zörej, A trombita-hang, az ágyúdörej . . . S szent tetemén itt száguldottak át, - Hajh! nem diadalra! — fújó paripák De nem ! e szivet, ezt a hév kebelt, Amelyben egy Istennek trónja állt, Meg nem taposhatá a harczi mén ! Nem így adhatta Isten a halált! Alant dühöng a harcz ... Vér árja kél! A mennydörgésre ágyuszó robog, Halók jajával versenyt sir a szél S füsttől borulnak fönn a csillagok . .. Az ütközetnek démona kiszáll S lángüstökével a magyarra dől. . . Az ellen győz! Irgalmak Istene, A költő látja ezt! „ Föl! égre föl ! Megzörgeti a mennynek kapuját! Megrázza magát Isten trónusát! Én népem Istene! Jer, mennydörögj S döntsd nemzetem részére a tusát!" Látom a harcznak vér-gomolya közt Illés próféta lángzó szekerét, Mely érte jön! Látom szép homlokán Lobogó fürtéit — égő szemét,