Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

138 Petőfi-Könyvtár Amint robogva lángzó szárnyra kél Föl, mint az irás prófétája! föl A Jehovához ... mint ragadja meg Az Isten jobbját, mely teremt, meg öl, Hallom hangját, mely kétségbe esőn Majd fuldokol, majd csengve felkiált: „Magyarok Istene! Ne hagyd, ne hagyd Népemre szállni a sötét halált! Te, aki annyi szent órának titkait Fülembe dörgve szólottál velem, Isten, ki bennem laktál! sújtsd le ott, Sújtsd le az ellent! én követelem!..." * S az Úr, a dalnak fényes Istene, Átöleli a költőt.. . homlokán Egy fényes csillag lángol föl... az Úr Szent csókja ... így szól hozzá azután: „Én gyermekem! Eszméim ajka te! Isten-szivemnek fényes tüköré, Ne menj le többé... nem neked való A vérrel áztatott világ köre. Maradj velem. Ragadd föl lantodat, Zengj énnekem ! Gyönyörrel hallgatom. S ha népedet, hazádat áldani Kinyújtom néha villámos karom: Megengedem, hogy hallják éneked, Amint alázeng égből, lángra kelt! És akkor áldnak engem és tégedet, — Én alkotám s te gyujtád a kebelt. Maradj velem! S ha idefenn dalolsz, Az elbukót tán még fölemelem, Nagygyá teszem még egyszer a magyart, Ha itt maradsz, — ha itt maradsz velem." *