Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

130 Petőfi-Könyvtár Kősziklapólya takargatta testem, Bölcsőmet a földrengés ringatá, S az elementumok viharos ajka Dúdolt egy-egy mély dajkadalt reá. Izmos fegyverkovácsok közrekapva Neveltek aztán hajlamom szerént. Csengő üllőn sziporka-csillagok közt, Belémverték a vitézi erényt, Versenyt szikráztam villogó szemökkel Csengett a pengém, mint a czimbalom, Amit kaptam csattogva visszaadtam, Míg elzenghettem fringia-dalom. Hadak robogtak s mentünk ezren-ezren Bocskai lengő zászlai után; „Hajra"-danára, vérbe-fénybe mártva Villogtatott egy hajdú kapitány. Egyszer vérrózsa ült ki homlokára, Kék ajka már csak úgy súgta a dalt, Ö hős társukkal közös sírba téve És én — fogason függtem, rozsda mart. És álmodtam. Álmomban lelkem ismét Kőszikla-bölcsőjébe költözött. Földrengések ringattak újra benne, Dörgő-dübörgő dajkadal között, Kék lidércz-lángok birkóztak a nappal, Az éjben vörös csillag tündökölt, Meghullámzottak a temető-halmok És szent csontokat vetett fel a föld. És ébredtem. És pengő hangot adva Csak összerezzent aczél-idegem. Nem álom: íme reng a föld valóban, Egy tűztenger a világ idefenn.