Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 129 És nem jutott-e a költő eszébe, Meredten nézvén a futó hadat, Mit egykor Brutus tett Philippi síkján, Bokros mellén piros sebet hasítván? „Hejhó! hajhó !" a vad kozák kiáltja S a költő érzi már, hogy napja múl, Szikrát üt a szilaj lovak patája És bátor harezol lankadatlanul. Aczélja villog — ámde haj! hiába, Égő szivébe lándzsavas nyomul. Végső lehellet, mely mellébe' tart! „Isten, törj össze, de mentsd a magyart!" Győzött az ellen. Árban folyt a vér szét. Bitót ácsoltak . . . Kurta diadal! Az eszme él, világlik a sötétség, Forg az idő s a bús emlék kihal. Hová vérünk folyt, áldott a mezőség, Mit ajkuk zengett, szentelt az a dal! . . . S amíg az égen csillagtűz lobog, Neved, hazám költője, élni fog! Vértesy Jenő. PETŐFI KARDJA. Bemutatva a Petőfi-Társaságnál. (1906.) Aczél vagyok. — A mindeneknek atyja, Az őserő, a zordon, volt atyám, Anyám a föld, melynek forró szerelmén, Méhébe lenn, tűzben fogantatám. Petőfi-Könyvtár. XX. 9