Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

128 Petőfi-Könyvtár Zsarnok vigyázz! elbődült az oroszlán, Kivont aczél tüzes szelet kavar. Szabadság napja kél, eltűnt a rabság — Egyenlőség, testvériség, szabadság! És a magyar rozsdás lánczát letépte, Letépte és darabokra tördelé, Oda suhintá a zsarnok elébe, Hogy arcza kékült és zöldült belé. Kivont kardvas termett a láncz helyébe És a magyar vas karral emelé. Dörgött az ég, tűzben volt minden arcz. Villám süvöltött és kitört a harcz. Hadzaj tölté hazánk minden határát, Zöld berkeink' az omló vér mosá, Megrenghetett belé hófödte Kárpát, Duna vize vérrel folyott soká. Száz ellenség hajtá ránk támadását : Német, rácz, horvát és bitang oláh. Harapni vágyott, mint tüzontó sárkány, De győzött a magyar, mint szikla állván. Ha egy magyar sereg ledőlt a sírba, Uj támadt ismét — a földből talán. „Szabadság" volt a zászlójukra irva, Csatadal zengett mindnek ajakán Minő csatadal! hisz Petőfi irta, Ismerték, zengték széles e hazán. Imádták a lángajkú dalnokot, Ki jobb kezébe most kardot fogott. . . . Arany sugáros nap lehull az éjbe . . . Szegény magyar! leverve a hadad. Órjási volt a zsarnok szolganépe — Ott csaptak össze Segesvár alatt —