Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költők lantján . . . Csodás lánggal érzem lobogni vérem', Arczom tüzel, egész lázban vagyok. De hogyne! hisz' forgattam lapjait, A napba néztem s fénye elvakít. Élőmbe képzelem csodás alakját: Daczos volt, kit meg nem tört semmi vész, Arany, mely még ki nem fórrá salakját; Szabadságszerető, lelkes, vitéz; Szilaj, ha szenvedélyi elragadják S ki útját szegné, eltiporni kész; Mint szikra, lobbanó s mint király, büszke Költészete valója tiszta tükre. Mi szív-lélekkel zeng a pusztaságról, Hogy ír le téged első szerelem ! Tüz-borról dall, midőn ragadja mámor. Minden sorában annyi érzelem. Bús-lelkesült dalt, a magyar hazáról, Melynek ébredni kell, vagy elveszen, Kínzó rém gyötri őt s húrjába kap : Úgy bántja, tépi az „egy gondolat". Vihar előtt a szél kavarog sírva És odafönnt megdördül a nagy ég, Czikázó villám a leget hasítja, Villámsújtott' cser nagy robajjal ég. És a vihar a levegőt tisztítja, Vihar után százszor tisztább a lég. Nagy kor volt akkor, vésznek fújt szele. Petőfi szíve földobbant bele. Hogy állt a síkra ki, hő vére forrván, Feszült mell, izmoktól duzzad a kar, Dal csendül ajkán, mint szélvészes orkán, Eget-földet rázó: ,.Talpra magyar!"