Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

122 Petőfi-Könyvtár S amit összegyüjtél lassan a lelkedbe, Érzést, amely felvitt csillagos egekbe, Vágyat, amely éget, kéjes sebet osztva, Lángot, amely azt is meggyújtja, ki oltja, Álmot, amit olykor valóságra váltva Nem pótolhat más, csak lelkünk másik álma, Visszaadtad mind, mind, szóban gondolatban, Szebben, érthetőbben, csengő magyar dalban! Soha nem szólt még így magyar szó a lanton, Soha nem daloltak még ily igaz hangon, Dalaid szivedből sziveinkhez szálltak, Gyönyörűségére az egész világnak! Szárnyra vett a hír és vitte neved messze, Glóriádból fény hullt árva nemzetedre, A te lángod kellett, hogy lássanak minket, A te hangod, amely igazságot hirdet. Hát még mikor eljött véres harczunk napja, Kardhoz nyúlt az ország apraja és nagyja, Elültettük vérbe a szabadság fáját Várva, mikor hajtja ki piros virágát! ? Akkor kellettél csak harczi riadónak, Sötét rengetegbe utat mutatónak: Zengett is a kobzod, mint ég dübörgése, Viharnál erősebb volt a húr verése ! S amint megálmodtad, úgy, ahogyan kérted, Mint a villám fénye, úgy szakadt meg élted. Hol estél el, mikor? Hol vagy eltemetve? Kérdeztük be sokszor, várva feleletre! Várva, de hiába! Ember ne is tudja, Lehulló csillagnak hova vesz el utja! Sírodat se bántsuk, hiszen hogyha volna, Könnyünk árja csupán kis helyére folyna.