Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

Petőfi a magyar költök lantján 105 Bilincsét, lánczait a nép szétszaggatta. S a nemzet föltámadt az uj virradatra (Hajnalfény, majd napfény derül.) Nemtő (kettészakítja a kezén levő lánczokat) : Hajnalhasadtára a látóhatárig Fut az éj tábora, a gyötrő kisértet, Kelő fénysugárból magasra kiválik, Ostorával űzve a futó lidérczet, A te érczalakod, visszanyerve élted. Érczből volt a szived, míg dobogott élve; De égett a haza és szabadság névre. Most érez vagy egészen: hát szív vagy egészen, Fejedet az égig emeled merészen; S szemednek engeded, hogy a napba nézzen. S napnál fényesebbre: feltámadt hazádra Ez imádott földre, bérczedre, rónádra: Bérezek, rónák hazaszerető népére. Kit Isten teremtett a saját képére. Kiben az ősöknek buzog honfi vére. Lásd és hevüljön át érczalakod tőle. Legyen izzóvá és ragyogjon az éjbe, Hogy lett bálványnyá a szabadság nemtője. Lásd szobor-alakban mit nem láttál élve, S dobbanjon érezszived túlvilági kéjbe. Nemtő (ledobja kezeiről a lánczokat): Nincsen már rabnemzet, nincs elnyomott ország, Szabad a föld, a nép, a sajtó, a szellem. Szabadság rendezi a törvények sorsát.