Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

106 Petőfi-Könyvtár Sötét visszavonás nem félelmes ellen. Árulás daemona nem győz honszerelmen. Az utolsó hang mit földön élve hallal, Sebekből vérezve, földre legázolva Vad csatakiáltás volt, győzelmes hurráh! Amivel a szilaj zsarnokká lett szolga A szabadság hősét a porba tiporja. Most népdal üdvözöl, szabad népek ajkán, Kik dalaid zengik, szájról-szájra szállva, S hallgasd, hogy élednek a nap alkonyultán Aranytermő kalászt aratva, kaszálva. A délibáb játszik távol láthatárba. Mit utolszor láttál élő szemeiddel Romhalmaz volt, égő városoknak üszke. Most palotasorok, szemeidnek hidd el, A való versenyt fut merész reményiddel. S miként a palota, a gunyhó is büszke. S a porba hullt zászló, mit véreddel festél, Most magasan lobog, egész nemzet védi: Megsokasodtak a régi kor honvédi, Kit messze kerestél, kit egykor elvesztél Itt van körüled, a dicső hon, a régi. S ezt köszöni e hon kihullott vérednek, S mi sohasem hull el, élő dalaidnak, Szabadság virági porodból erednek; Lelked sugáriból csirái fakadnak, Dalaid diadal neked egymagadnak.