Endrődi Sándor - Baros Gyula: Petőfi könyvtár 20. Petőfi a magyar költők lantján (1910)

Előszó

104 Petőfi-Könyvtár Aztán sötétség lett, kisértetek éje Úr lett benne minden gonosz szellem-tábor, Kiket elszabadít alvilágnak méhe Halottat és élőt kínozni vaktából A pokol közel volt, az ég pedig távol. Kioltottak minden csillagot az égen, Csak egyet nem tudtak: mely szivedből szállt ki, Melynek azt hirdették tündöklő sugári: Lesz e lidérczhozó éjszakának vége S szabad Magyarország, amilyen volt régen. Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak, Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn, Hogy még visszahozza a jövő a multat. Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsben. Él még magyar nemzet, él még magyar Isten. Ki sugdosott az eltemetett nemzetnek Álmában, hogy halál ne legyen belőle? Eltartott ez álom egy emberöltőbe, — „Ne rettegj jövődtől, multadat ne vesd meg!" Te voltál az, örök szabadság költője. Jós voltál, próféta, kitől hitet vettek, Dalaid szikráin láng kelt a szivekben. Kik élve üldöztek, holtan megszerettek S akik hívek voltak, azok még hívebben. Idegen lelkekből honszeretők lettek. S az ég meghallgatta a holt költő dalát! Remény csillagait sorba gyújtogatta, A csillagok után felhozta hajnálat,