Váradi Antal: Petőfi könyvtár 19. Az elzárt mennyország (1910)

Egy színész-család

Egy szinész-család 133 Kedves bajtársam, — mondja neki Jókai, — vesztettünk mi már drágábbat is . . . S nem estünk miatta kétségbe . . . Igaz... Igaz...—hebegtefelvillanó szemekkel s megragadta Jókai kezét, mintha értené a szavakat s utánna mormogta : — Vesztettünk mi már nagyobbat is . . . - Nem szabad a férfinak elhagyni magát, — mondja Jókai. — Nem adta önnek tehetségeit bitangra a sors, önnek kötelességei vannak hazája iránt. . . - De mikor olyan sokat vesztettem . . . De ez az életmód a halálba vezet! . . . Jó helyre vezet ... — mondotta tompán. Figyelmeztették a gyermekére — akkor egy kissé jobban volt a gyerek — de ő egészen nyugodtan felelte: Az sem fog sokáig élni . . . Elvégeztük mi azt Linával, hogy együtt fogunk lakni ottan. Majd a kis kuntyorka is ott lesz . . . Azt mondták rá: bolond. Bolondokat beszél. Pedig az a nyomorult ember akkor próféta volt... Ment, ment, kétségbeejtő bizonyossággal a halál országa felé . . . „Néhány hét előtt — irja a nekrológjában Jókai neje után ment a férj . . . Mindenki, aki hallá, azt felelte rá, hogy*: czélt ért . . . A lapok hirdették, hogy a boldogult ifjú pár gyermekét nemesszivű orvosuk, doktor Bókai és neje fogadták gyermekül, s akik ismerik a férjet és a nőt, azt mondták rá: boldog gyermek! . . . milyen jó apát, jó anyát nyert másodszor is! . . .