Váradi Antal: Petőfi könyvtár 19. Az elzárt mennyország (1910)

A vándorlás utolsó évei

A vándorlás utolsó évei 117 kon, s ha egykor a sors elszólítaná önöket Kassáról, jöjjenek közénk, itt mindenkor méltó pártolást nyerendenek, mert azt méltán meg is érdemlik; az idő rövidsége nem engedte, hogy több útiköltséget adhassak, vegyék ezt oly szívesen, mint amily tiszta szívből nyújtom. Isten vezéreljen benneteket, dicső honfitársaim! (Lásd Szilágyi Pál: „Egy nagyapa regéli unokáinak." XXXVIII.) Az efféle allokucziók akkoriban divatosak valának. Kellemesen hangzottak akkor, mikor több száz forintos ajándékok kíséretében hangzottak el. Kellemetlenek valának ellenben, mikor az üres kézzel való tovább bocsájtást takargatták. Ilyenkor nyomatta az a bizonyos szinlaposztó a búcsúzó czédulájára, hogy „Se pénz, se posztó, búcsúzik a szinlaposztó!" Temesvárról Aradra vitt vándorutjok. „A bérlet közepe táján — irja Szilágyi — betoppan hozzánk egy deli termetű magyar úriember. - Uraim, én Rózsa, megyei esküdt vagyok, megyém meghagyásából jövök megtudni önöktől, hány négyfogatú fórspontra és hámos lóra lesz szükségük s határozzák meg pontosan az elindulási napot, hogy pontosan itt lehessek. Addig is küldjenek velem ahhoz értő egyént, ki a színpadot a megye nagy dísztermében elkészíttesse, lesz számára és szolgálatára annyi mestersegéd, amennnyire szüksége lesz! Ez kellemes beköszöntő volt, annál is inkább, mert a következő stáczió iránt nem volt még megállapodás.