Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1849-1852.

94 Petőfi-Könyvtár Nem kivánom, de jöhet még idő, Hogy néktek is majd e sors jutand; Biztosítva hiszen nincsen senki, Forgandó az élet itt alant. Akkor veszitek észre majd magatok, Midőn, mint én, egyedül maradtok. Oh ne hidd, hogy tán azért kesergek, Hogy segitnél rajtam valamit, Mert, hogy megéljek tisztességesen, Bért fizetnek lelkemért annyit. Csak az fáj, hogy igaz hűségemért Mindenkitől elfeledést nyerék. Nép javáért küzdtem száz csatában, Nép javáért szántam éltemet; És most a nép annyi ezre közül Nincs ki vigasztalna engemet. Hittem, hogy ha elfeled is minden, Te léssz, aki el nem feled engem. Hogy édes hazámnak hive vagyok, Számkivettetésbe küldöttek; S hogy nehezebb legyen szenvedésem A barátok mind elfeledtek. Nincsen senkim, csak Istenem s hazám, Gondot fog ő még viselni reám. Istenem még ez egy reményt nyújtja, Hogy hazámba visszatérhetek, Lelkemből kivánom, bár senkim sincs, Akitől majd enyhet kérhetek: Ád a hon földje annak nyugalmat, Aki balsorsában is hü maradt.