Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1857-1858.

212 Petőfi-Könyvtár Mindent elkövetek, amit ember tehet Azért, akit szivből, mélyen, forrón szeret, Hogy néked szerezzek örömet, jó kedvet. Sikertelen minden: jó szándék, akarat, Legkisebb kérelmem meghallgatlan marad, Szavaim, tettimben örömöd nem leled. De ezt mind eltűrném csendes fájdalommal Vigasztalván magam azon vonzalommal, Melyet irányomban ekkorig mutattál: Élvén a reményben, hogy szived egykoron Egész szerelmével osztatlanul birom, Miből eddig nékem keveset juttattál. Azt hittem, hazádé minden szívverésed, S hogy magyar leány vagy, ez főbüszkesége. Ah, hogy nékem erről kell tehozzád szólnom ! Mért szivem nem reped meg e pillanatban? Mért nem némul el mindörökre ajkam, Mielőtt szólanék? — igy kelle csalódnom! Annyira gyűlölt már e nemzet nyelve, dala És az idegennek oly nagy diadala, Hogy élvet rajta már leányi sem lelnek? A magyar dalában nincsen már művészet? Nem tud lelkesítni ? — hát már az enyészet Szele fujt arra is ? Jaj, az ily nemzetnek ! Nem bánom, oh leány, taszíts el magadtól, Csak hogy el ne fordulj hazádtól, fajodtól, Szeresd nyelvét, dalát — úgy sincsen egyebe! Légy te is egy csillag hazádnak bús egén. Szived mindenem, de azért lemondok én Arról is, csak legyen hazádé szerelme.