Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1856-1857.

114 Petőfi-Könyvtár Könnyes szemeim égre emelem, De enyhülést és vigaszt az nem ad; Oh ! az ég oly hideg, oly részvétlen: Nem ismer kínt, bánatot, fájdalmat! . . . Mit használ nekem nap, hold s csillaga, Mit a fény, melyet reám lövelnek, Ha sötét éjébe bús lelkemnek Nem hathat be a derű sugara! Nem kérdem én, mit vesztett a hon, Halálával elhírült fiának: Ez évtized annyi kedvest, jelest Választott áldozatúl magának! . . . Sirassa édes fiait a hon; Én forró könnyeim záporával, S árván maradt szivem fájdalmával, A legjobb testvért sirat- s gyászolom. (Brünn, 1857) CSENDES VOLT . . . Csendes volt keblem, mint földalatti sírbolt, Benne a szenvedély nem zajgott, tombolt, Elzsibbadt a szivem balsorsom telében, Futó ifjúságom nyara közepében. Szótlan honszeretet olthatlan világa, Remény, a kebel nem hervadó virága, A bizonytalan vágy, fásult egykedvűség, Zajos életemből maradtak vélem még.