Bajza József dr.: Petőfi könyvtár 17. Petőfi István versei (1909)

1856-1857.

Petőfi István versei 115 És folytak a napok, tűntek a hónapok, Mint vihar után a megtüremlett habok; Tegnapot nem bántam, holnaptól nem féltem : Én magam feledve, tengődve, de éltem. Láttalak, kedves lány ... s ez elég volt arra, Hogy lelkem nyugalmát fenékig zavarja, Elöntse keblemet érzelem dagálya S csapdossa szivemet torlódó hulláma. A szorongatott szív kínjai közepett, Zavart eszem' gyenge őrültség szállta meg; Lázban ajkam megnyílt, szerelmet rebegett S legszentebb titkomnak árulójává lett. Ki van mondva a szó, tudod, hogy szeretlek; Megtörtént a merény, vissza nem léphetek; Küzdök, de hasztalan! .. . szerelmem zuhatag, Mely minden gátat elönt, zúgva, nyögve szakad. Mely csillag vezetett? . . . mely ismeretlen kéz, — Mely halandóval játszik s azt' elenyész, — Vont e tömkelegbe, bekötvén szemeim, Hol vezérfonál nincs, igézvék lépteim ? Ha bűnöm terhe nagy s szerelmem megsértett, Ítélj, sújtsd, döfd át e boldogtalan szivet: Folyjon piros vére, folyjon mint a patak: Csakhogy ne kisérjen gyűlölet se harag. (Brünn, 1857) 8*