Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

I. Petrovicsék

24 Petőfi-Könyvtár A felesége megnyugtatja, ragyogó arczczal súgja a fülébe: — Azt mondják róla, hogy verseket ir. A minapában is errejárt Szentgyörki Ábrahám, a megyei második alispán. Amig a csárdában a révészlegényeket várta, az öreg Petrovics vállára tette a kezét: — Hallom, hogy az ön fia az a Petőfi? Igaz-e? Petrovics István himezett-hámozott: — Az én fiam volna, szegény . . . Méltóztassék elhinni, hogy nagyon megszenvedte ő már azt, hogy nem hallgatott soha az apjára. Nehéz a katonaélet . . . — Nono, — mondja biztatólag Szentgyörki. Nem kell szégyenkezni a fiú miatt. Talentum, határozottan talentum az ipse. Meg aztán mások is mondának bizonyos dicséretfélét a régen nem látott fiúról. Esténkint a kis szobában az öreg korcsmáros és a felesége halkan elbeszélgetnek Sándorról. Bátortalanul kezdi az asszony: — Hátha még minden jóra fordul. Talán jobb lesz, hogy nem lett mészáros. Petrovics István legyint a kezével: — Sohasem heveri ki azt a ballépését akármi legyen is belőle. Meglásd, még sajnálni fogja valamikor. . . . Mind sűrűbben hallani a fiúról. Némelyek Pesten látták: nincs semmi baja. Máskor, húsvét táján levél jön tőle. írja: „édes szüleim, vége a