Krúdy Gyula: Petőfi könyvtár 16. A negyvenes évekből (1909)

VI Petőfi csizmadiája

100 Petőfi-Könyvtár nomád, természetesnek megmaradóit lélekkel, amely a bút és fájdalmat a maga igazságában megérzi. És a nagy melódiát, amelyet érzelmeknek neveznek, semmi mellék zöngés nem homályosította el. A fájó szív reszketett a húrokban és a bánat szinte beleviharzott a levegőbe a hegedűből. Majd leeresztette a hegedűt és fejét hátraszegve, szemét lehunyva, tompán csengő hangon dalolt szomorú pusztai dalokat, amelyek valamely ismeretlen bánatról, halálos szerelemről, örök vágyódásról zengtek. Krikovy uram is néhány őszinte hümmögéssel honorálta a czigányleány dalát, de mások sirva fakadtak a teremben. A mulató földesúr két könyökére támaszkodva, kerekre nyitott szemmel bámult maga elé és midőn a megvesztegető dal elhangzott, nagy sóhajtással az asztal lapjára eresztette fejét. Krikovy uramnak a figyelmét azonban más kötötte le. Az a sarokban ülő, sápadt arczú barna fiatal ember, aki látszólag alig birt érzelmeivel, míg a czigányleány dalolt. A dalnak mintha szárnya lett volna és a szárnycsapásokra felébredt valamennyi érzelem a fiatal ember szivében és arczára tükröződött. Mintha valamely titkos sugallat kötötte volna össze az énekes leányt a csöndes ifjúval. A büszke, szinte daczos arczon, a gőgös vonások helyén a bánat és a szomorúság felhői telepedtek meg. A czigányleány mintha csupán neki dalolt volna, mintha senkit mást nem látott volna az ifjún kivíil, feléje