Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

108 Petőfi-Könyvtár Titkon kisérem lépteid, S mindegyre híven ; Nem mint az árny az utazót, Csak jó időben. (Honfidal.) Majd az ősi dicsőség varázsfénye az, ami költészetének magasabb lendületet kölcsönöz; ő is érzi, mint Berzsenyi, Kölcsey és Vörösmarty: Oh, nagy volt hajdan a magyar, Nagy volt hatalma, birtoka; Magyar tenger vizében hunyt el Éjszak, kelet s dél hullócsillaga. (A hazáról.) és ő is kesereg: Elvirult már a magyarnak Tettvirágos tavasza! Hosszú, gyáva tespedésben Pang, sinlödik e haza. {Egri hangok.) De az ősi dicsőségnek még sem ő a valódi dalnoka. E tekintetben Vörösmartyé a pálma, és a magyar szív, mely a régi nagyságért lelkesedik, soha senkiben sem fog többé oly gyönyörűséget találni, mint Vörösmartyban. Mert Petőfi már uj dicsőség után sovárog. Ismeretes az a szava, hogy vasútra szeretné ültetni az egész magyar hazát, hogy néhány esztendő alatt tán kipotolná, amit néhány század alatt elmulasztott a haladásban. Minden lépéssel, amit a költő előre tesz, egyre jobban érződik kedélyének forradalmi jellege, melyet legjobban maga jellemez e szavaival: „Türelem, te a birkák s a