Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 109 szamarak dicső erénye ..." A szabadság vágya mely benne lappangott a közélet szellőjének érintésétől lángra kap és saját lelkének benső orkánja által táplálva, az egész világot elborító tüzvészszé lesz. Ha valakiről a világirodalomban, hát Petőfiről mondhatjuk el, hogy ő ugyancsak a szabadság eszményének költője volt. Mégis mily érdekes megfigyelni, hogy szabadságköltészete nem 1848-ban és 49-ben, hanem 1846-ban éri el culminatióját. Nem kell ahhoz bővebb magyarázat, hogy az 1848 és 49-iki évek nem kedveztek túlságosan a költészetnek, még az olyan szabadságköltészetnek sem, milyen a Petőfié volt. Maga a költő is mélyen érezte ezt, s már nála érezni és dalolni egy volt, hát ezt a fájó érzését ki is dalolta: „Mit daloltok még ti, jámbor költők?" czimű versében (1848). A vers első két szakában mintegy maga a forradalom szelleme neki támad a poétáknak, hogy mért dalolnak, mikor a világ úgy sem hallgat reájuk, és mikor a csaták mennydörgésében elenyészik a pacsirtaszó. Mire a költő e halhatatlan sorokban válaszol: Meglehet. De a madár nem nézi, Hallgatják-e őtet odalent ? A pacsirta fönn a kék magasban Istenének és magának zeng. Önmagától száll a dal szivünkből, Ha bú vagy kedv érintette meg, Száll a dal, mint szállanak a szélben A lelépett rózsalevelek. (Mit daloltok még ti, jámbor költők ?)