Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

Petőfi 97 bensőségének, magasabb eszmevilágának győzedelmes kifejtésére. Hogy miként göngyöli be Petőfi saját legbensőbb énjét a népies naivitásnak tündéries köntösébe, azt legjobban a „János vitéz" szerkezetén és meséjén lehet megmutatni. A hivatalos kritika a „János vitéz"-t körülbelül olyaténképen elemzi, mintha az nem lirai költőnek, nem Petőfinek alkotása volna, hanem olyan tárgyias epikai költőtől származnék, a milyen pl. Arany János. Átkutatja a népmesék birodalmát, az Ezeregy éjszakát, az Artus és Nagy Károly mondakörét és nem tudom még mit, hogy fölmutassa azokat a népies, mesei és egyéb elemeket, melyek a „János vitéz"-t alkotják. Az ilyen kutatás kétségtelenül nagyon értékes és tanulságos, ámde nagy baj az, ha megfeledkezik a fődologról: arról az alanyiságról, melyet Petőfi a látszólag oly naiv tárgyiassággal megalkotott költeménybe belevitt. Pedig ezt a „népmesét" az teszi oly határtalanul kedvessé, hogy mindenütt a Petőfi egyénisége kandikál ki belőle. És mert éppen ezt a legfőbb és vezető szempontot mellőzi a hivatalos kritika, azért a következő pontozatokban részletesen kell e hiányra rámutatnom: a) Véletlenség-e az, hogy a „János vitéz"-ben a hősnek névváltozáson kell átmennie? Pedig nemde Kukoricza Jancsit hősi cselekedeteiért János vitézzé nevezi ki a franczia király, még pedig a következő bájos párbeszédben : Petőfi-Könrvtá' XI) I. 7