Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

86 Petőfi-Könyvtár A szerelmi boldogság hatása alatt nemcsak uj magaslatokhoz emelkedik Petőfi gondolkodása, hanem érzése jóval el is mélyed, mint ezt azok a nevezetes elégiák mutatják, amelyekhez hasonlókat fejlődésének első szakában hiába keresnénk. Első tekintetre talán megütközést kelt, ha halljuk, hogy Petőfit éppen szerelmi boldogsága avatja az elégia mesterévé, de az emberi sziv ismerője ezt magától értődőnek tekinti. Hol virulhat úgy az igazi elégia, mint oly szívben, mely hosszas küzdelmek után végül az epedett révben kiköthet? Hiszen csak az elért boldogságon belül vevődik észre, hogy amit a földön elérhetünk, mind mily tökéletlen. Az, ami tökéletes, nem fér bele a földi élet keretébe és mert szivünk úgy van alkotva, hogy mégis a tökéletes után vágyódunk, hát egész lényünk iránytűje a földi léten túl fekvő túlsó part felé mutat. Ha a tökéletes után való vágyódás oly szenvedélyes, hogy szétrepeszti a földi boldogság törékeny abroncsait, akkor az ilyen vágyódást tragikusnak mondjuk. De ha a szív a földi boldogság édességeihez ragaszkodva, inkább enged valamit a tökéletesség után való föltétlen vágyakodásából, akkor ez alkuból a költő szivében édes-bús elégiák teremnek. Ilyen elégia a „September végén", vagy „Itt benn vagyok a férfikor nyarában", „Ti ákáczfák a kertben", „Az utósó virágok", „Bucsúpohár" stb. Ez utóbbit, a „Bucsúpohár" czimüt, mely a költőnek a legényélettől való búcsúját tartalmazza, nem igen szokás idézni, de én mély gyönyörűséget