Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)
Petőfi 79 illetve az egyest az emberiség egészéhez kapcsolja. Szóval a szerelmi költészet nem csak arra való, hogy a szerelem boldogító erejét, hanem hogy egyben a szivek tragikumát is éreztesse velünk. Petőfit azonban egyéni vérmérséklete mindenek fölött arra képesítette hogy a szerelmi boldogság legforróbb vágyát és legmagasabb kielégülését dalolja meg. Mégis jellemző, hogy éppen az a szerelmi költeménye, melyet az irodalmi közvélemény a legszebbnek itél, a „September végén" s mely kétségtelenül lirai költészetének culminatióját jelzi, a legközelebb jár ahhoz, hogy bennünk a tragikumnak mélabús sejtelmét ébreszsze föl: Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a siri világból Az éj közepén s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e sziv sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret! (Szeptember végén.) Valahányszor újra elolvassuk a három strófás remekművet, mindannyiszor újra elmélyedünk belé, hogy egészen belelássunk a költő szivébe: még oda is, a hová talán ő maga sem látott. És mindannyiszor meggyőződünk, hogy az a csodálatos valami, amit hangulatnak nevezünk és ami elemi erővel árad az igazi lirai versből, valóban min-