Palágyi Menyhért: Petőfi könyvtár 13. Petőfi (1909)

80 Petőfi-Könyvtár dent elárul amit a költő szivéről tudni akarunk. Szembetűnő ugyanis, hogy ez a költemény, noha mélységes fájdalom szól belőle, mégis minden disharmoniától mentes, vagyis nem veri föl bennünk a tragikai meghasonlás furiáit, hanem ellenkezőleg g\ ógyitó édes melancholiában füröszti meg lelkünket. Miről tesz ez csalhatatlan bizonyságot? Arról, hogy a költő maga is nem tragikai alakban vetette föl a Júlia szerelme iránt táplált kételyét, hanem mint igazi szerelmes, aki még akkor is vak, amikor lát, saját kételyét is csak eszközül használta, hogy mennél hathatósabb szerelmi vallomást tehessen imádott hölgyének. Ezért a „September végén" valóban a költőnek oly sok gyönyörű szerelmi vallomása között a legmélyebb s a legmeghatóbb. Annak a kételynek, mely a „September végén"ben megszólal, folytatását, továbbfejlesztését a Petőfi költészetében hiába keresnők. Itt is, mint annyi más ponton, ama nagy kérdőjel előtt állunk, melyre válasz nincsen : hogy t. i. mivé fejlődött volna Petőfi egyénisége és költészete, ha az irigy végzet őt tőlünk oly korán el nem ragadja. Vájjon végkép kiábrándulhatott volna-e a Júlia iránti szerelméből? Válhatott volna-e a szerelem válságainak, tragikai meghasonlásainak festőjévé? Hiábavaló kérdések ezek; inkább vizsgáljuk azt, amit Petőfi költészete valóban elénk tár: a boldog szerelemnek gyönyörrel, napfénynyel telitve telitett rajzait.